"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek."
Karinthy Frigyes

Tulajdonképpen ezt jelenti az írás maga. Mi más értelme lenne, mint kiadni magunkból azt, ami oly régóta lapul a lelkünk mélyén, már nem hagyva helyet másnak, csak saját magának, és a vele járó kétségeknek.
Az én lelkemben egy valami van, ami nem enged boldognak lenni, felnőni és továbblépni. Ebből ered minden keserűségem, minden szomorúságom, és mégis, ez határozza meg a legésszerűtlenebb dolgot, amit érezhetek. És én ezt nem akarom elengedni. Ez ő.

Mindenkinek szüksége van, hogy valamiben higgyen. Én benne hiszek. Hiszek a végtelen jóságában, hiszek a szépségében, és abban, hogy nem csak annyira akarok érezni, hogy elhitetek magammal olyan érzéseket, amik ott sincsenek igazából, hanem ez tényleg valami valódi, és van esélyünk, hogy beteljesüljön. Persze még magamnak is tagadom olykor, mit akarok én vele? Egyszer őhozzá nem érhetek fel, máskor én vagyok túl jó neki. Mindegy, már nevetek saját magamon. Elszégyellem magam, de ki előtt? Aztán újra és újra rájövök, több vagyok, ha érzelmeket fűzök hozzá. Legalább ez a kis vékony, láthatatlan szál köt a külvilághoz. Úgyhogy, mégha csak egy ábránd is, ragaszkodom hozzá, és minden szebbé válik hirtelen. Nem szoktam álmodni, nagyon ritkán. Mégis, véletlen, hogy pont ő volt az álmom főszereplője, hogy mostanában? És én, én voltam a másik, és az álmomban olyan más volt minden. Mindketten. Lehet, hogy csak ő. Ez volt az én eszményképem róla, pedig még ott sem volt tökéketes. Lehetséges? Tudom, hogy érettebb lettem, de vajon ő is változott? Nekem nem tűnt fel éles eltérés a viselkedésében. Titkolja, ami a szíve legmélyén van. Tenni akar ellene, szégyelli. Hogy is gondolhat ilyet?
Itt vagyok, egyedül. Nem kellettem senkinek. Csak látja, vagy a röhejes álcám egyedül nála, de sikeres volt? Mert mindenki más átlát rajta, az kétségtelen. De lehetséges, hogy pont ő az, akit meggyőzött, akármiről is. Akármit is hisz most. Bárcsak beláthatnék a gondolatai közé, vajon ott vagyok-e? Elég, ha ott vagyok. De ha mégsem, eszébe se jutok, miért kínozzam magam?
Úgysem számít. Nem tudom, hogyan érezhet, csak a megérzéseimre támaszkodhatok. De nem hiszem, hogy ezek súgják, hogy várjak, hisz van még remény. Még van egy kis idő, hogy összeszedje magát. De ha ez mind tényleg csak álmodozás, mi lenne ha, akkor pedig úgyis mindegy. Hisz hamarosan talán utoljára, ha látjuk egymást, és ha úgy adódik, még köszönhetünk is. Utána viszont mindenki megy a maga útján és a miénk fáj kimondani de párhuzamos utaknak tűnnek, amik nem keresztezhetik egymást, kivéve, ha valamelyikünk, még mielőtt nincs késő lebontja a kettőnk közötti falakat, amelyek nem elpusztíthatatlanok, és eggyé szövi az utainkat. Akkor pedig bármi történik, boldog leszek, ezt megígérhetem magamnak. Nem szeretnék sokat.