"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek."
Karinthy Frigyes

Tulajdonképpen ezt jelenti az írás maga. Mi más értelme lenne, mint kiadni magunkból azt, ami oly régóta lapul a lelkünk mélyén, már nem hagyva helyet másnak, csak saját magának, és a vele járó kétségeknek.
Az én lelkemben egy valami van, ami nem enged boldognak lenni, felnőni és továbblépni. Ebből ered minden keserűségem, minden szomorúságom, és mégis, ez határozza meg a legésszerűtlenebb dolgot, amit érezhetek. És én ezt nem akarom elengedni. Ez ő.

Mindenkinek szüksége van, hogy valamiben higgyen. Én benne hiszek. Hiszek a végtelen jóságában, hiszek a szépségében, és abban, hogy nem csak annyira akarok érezni, hogy elhitetek magammal olyan érzéseket, amik ott sincsenek igazából, hanem ez tényleg valami valódi, és van esélyünk, hogy beteljesüljön. Persze még magamnak is tagadom olykor, mit akarok én vele? Egyszer őhozzá nem érhetek fel, máskor én vagyok túl jó neki. Mindegy, már nevetek saját magamon. Elszégyellem magam, de ki előtt? Aztán újra és újra rájövök, több vagyok, ha érzelmeket fűzök hozzá. Legalább ez a kis vékony, láthatatlan szál köt a külvilághoz. Úgyhogy, mégha csak egy ábránd is, ragaszkodom hozzá, és minden szebbé válik hirtelen. Nem szoktam álmodni, nagyon ritkán. Mégis, véletlen, hogy pont ő volt az álmom főszereplője, hogy mostanában? És én, én voltam a másik, és az álmomban olyan más volt minden. Mindketten. Lehet, hogy csak ő. Ez volt az én eszményképem róla, pedig még ott sem volt tökéketes. Lehetséges? Tudom, hogy érettebb lettem, de vajon ő is változott? Nekem nem tűnt fel éles eltérés a viselkedésében. Titkolja, ami a szíve legmélyén van. Tenni akar ellene, szégyelli. Hogy is gondolhat ilyet?
Itt vagyok, egyedül. Nem kellettem senkinek. Csak látja, vagy a röhejes álcám egyedül nála, de sikeres volt? Mert mindenki más átlát rajta, az kétségtelen. De lehetséges, hogy pont ő az, akit meggyőzött, akármiről is. Akármit is hisz most. Bárcsak beláthatnék a gondolatai közé, vajon ott vagyok-e? Elég, ha ott vagyok. De ha mégsem, eszébe se jutok, miért kínozzam magam?
Úgysem számít. Nem tudom, hogyan érezhet, csak a megérzéseimre támaszkodhatok. De nem hiszem, hogy ezek súgják, hogy várjak, hisz van még remény. Még van egy kis idő, hogy összeszedje magát. De ha ez mind tényleg csak álmodozás, mi lenne ha, akkor pedig úgyis mindegy. Hisz hamarosan talán utoljára, ha látjuk egymást, és ha úgy adódik, még köszönhetünk is. Utána viszont mindenki megy a maga útján és a miénk fáj kimondani de párhuzamos utaknak tűnnek, amik nem keresztezhetik egymást, kivéve, ha valamelyikünk, még mielőtt nincs késő lebontja a kettőnk közötti falakat, amelyek nem elpusztíthatatlanok, és eggyé szövi az utainkat. Akkor pedig bármi történik, boldog leszek, ezt megígérhetem magamnak. Nem szeretnék sokat.

Túldramatizálják a helyzetet. Mi az, amim van, és neki nincs? Türelmem? Nem sok, de az övénél talán több. Szerencsém? Arról nem én tehetek, azt nem én irányítom. Kitartásom, lélekjelenlétem? Tisztában vagyok vele. Feltalálom magam, ha rá vagyok szorulva. Akkor is, ha éppen az ellenkezőjét látják rajtam mások. Stresszhelyzetben, pedig általában jól teljesítek. De mit is nevezünk stresszhelyzetnek?
Egy vizsga nekem nem az. Már régóta nem. Még az érettségi sem. A stresszhelyzet azok a körülmények, amikkel mindennap meg kell küzdenünk. Legalábbis sokszor.
Ezeket nagyjából észre sem vesszük, bár én véleményem szerint minden kis apróságot meglátok és túlkompenzálok. A hajam őszre válhatott volna már, annyi stresszhelyzetben volt részem rövid, tizennyolc évem alatt. Persze ezek nagyban nem igazi stresszhelyzetek voltak, csak a saját szemszögömből. De hát mindenkinek más az, ami miatt izgul. Ami miatt reggel hajnalban kel és nem tud visszaaludni, ami miatt már a harmadik szál cigit szívja el, pedig még el sem kezdődött a nap.
Az érettségi pont egy ilyen helyzet. Fontos, eddig még meg nem tapasztalt megmérettetés. Ilyenben még nem volt részünk. A kocsiban meg is osztottam a hallgatóságommal, ami két emberből állt, de jobbára csak az egyik figyelt, hogy részemről a viszgák egyszerű kis akadályok. Úgy is sikerülni fog, már hogy ne sikerülne. Ami viszont aggaszt, az minden más. Mi minden? Azt mondtam, nem tudom, igazából csak szégyelltem volna megosztani. Mindenki erősebbnek szeretne tűnni, mint ami. Én azért aggódok, hogy ne legyen bezárva a kapu. Azért, hogy tudjam, hova kell menni, és egy percre se tűnjek kevésbé magabiztosnak, mint ahogy szeretném. Azért, hogy ne tűrődjön fel a szoknyám, hogy nehogy elbotoljak, és valaki lássa.
Ezek az igazi stresszhelyzetek, de csak számomra, hiszen ennek nem így kellene lennie. Már megszoktam őket, és próbálom sikerrel kezelni, hosszas folyamat végén megszűntetni. Minden egyes alkalommal haladok, ma már, ha visszamegyek a suliba délután vizsgázni, nem fogok aggódni az új táskám miatt, azért, hogy a menő dizájner kritikusok, a lányosztálytársaim rá néznek -e, netán véleményt formálnak róla a magukban, vagy egymásnak.
Ma egy igazi ilyen helyzetben volt részem, mikor be szerettem volna menni a kapun. Az épületet felújítják, persze pont a hátsó rész a régi, elavult, ahol én szoktam már nyolcadik éve bemenni. A kapu tár a nyitva volt, építkezés hangját lehetett hallani, és a romos, régi menza épülete már csak törmelék volt. Kicsit tovább mentem, a sárban, mert a járdát eltorlaszolták a téglák, és akkor rájöttem, itt aztán nem fogok tudni tovább menni. Ránéztem az órámra. Aztán mégegyszer. És a következő öt percben folyamatosan. Aztán inkább már nem. Telefonáltam, nem veszi fel. Kocsival már nem fog értem jönni. De hát mire ideér..közben futottam - ahogy bírtam a magassarkú cipőben - le a lejtős, kátyús úton. Haza is telefonáltam, de minek, úgyhogy leraktam. Átsiettem a piacon, ahol az énektanárnőm állított meg, és a remek törimről áradozott. Volna, ha lett volna időm. De milyen szívesen beszélgettem volna vele, hisz oly régen nem tudtunk, de mennem kellett. Fel a lépcsőn, mögöttem két diáktársam, az épület előtt láthattam a többit, megnyugodhattam. Ez volt a stresszhelyzet, amit, az alapján, hogy teljesen behatóan ismerem magamat, tökéletesen teljesítettem, talán legközelebb kevesebb izgulással. Nem lesz baj.

Ma délelőtt megbirkóztam az első akadállyal a tovább tanulás felé vezető rögös, és zsúfolt úton. Mivel még sosem voltam pályaalkalmassági vizsgán, és nem is tervezek többen részt venni a jövőben - az valahogy nem stimmelne - ez a nap a felfedezéseké volt számomra. Először is felfedezhetten, hogy a volánbuszon hajnali hat negyvenkor nincs akkora tömeg, mint harminc évvel ezelőtt, "anyám idejében", "annó", pedig előre fel lettem készítve rá. Aztán megtudhattam, hogy nemjáravillamos, nincsen!, és ez a kijelentés akkor sem dőlt meg, mikor láttam elsuhanni egyet. Így villamosmentesen, a metró felé vezetett az utunk. Igen, anyukámmal mentem, vagy inkább ő jött velem, és nem tűrt ellentmondást. De nem én voltam az egyetlen, akinek ilyen segítségben volt része, úgyhogy ez nem lehet gáz. Miután megérkeztünk, átszálltunk, mégegyszer megérkeztünk (mondtam én, hogy jovb a villamos, igazam volt, mint mindig..;)), aztán gyalogoltunk, eltévedtünk, a lélekjelenlétemnek hála végleg elértük úticélunkat ( ekkor is többször volt igazam, csak úgy említés szintjén). Bent még ötször halálra izgulhattam magam, az összes többi diákhoz hasonlóan, miközben a tanárok is úgy lézengtek, miközben azt sem tudták, hol vannak. Nem sokkal később kiderült számomra, hogy némelyikük tényleg el volt veszve, például, amelyik többször is ellenőrizte a terem ajtaját, hogy teljesen biztos legyen benne, hogy jó helyen van, vagy a másik, akinek szüksége volt telefonos segítségre, mert nem tudta melyik terembe kell mennie, mindezt a későbbi "terme" előtt. Legalább megnyugodhattunk kicsit. Bár én egyre idegesebb, nem is idegesebb, inkább türelmetlenebb lettem, mikor kiderült számomra, hogy körülbelül mindenkinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a neve, mint az enyém. És mivel én ilyen szerencsés vagyok, a második betűjük viszont megelőzte az én második betűmet. Így utolsó lettem. Egyedül az vigasztalt, hogy a másik terem előtt még jócskán várakoztak. Na mindegy. Találkoztam jó arcokkal, súlyosakkal, de végül is, valószínűleg a csoporttársaim lesznek, ha nem is mind egy szálig. A tanárok szerencsé(m)re kedvesek voltak, és fáradtak, ami most kivételesen jót jelentett. Szerintem én voltam bent a legkevesebb időt. Jót beszélgettünk. Egy szituációt kellett húzni, amit ők önkényesen tételnek neveztek, bár nekem nem tetszett annyira ez a kifejezés. Hiszen ez nem egy vizsga, really. Aztán azért volt egy kicsi milyen szakra jelentkezett, miért akar tanár lenni, de épp hogy csak belemerültem volna a mondandómba, ami tényleg szívből jött, és nem holmi betanult szövegként (nem sokat törődtem ezzel az alkalmasságival..), valaki előhozakodott valami óvódapedagógus témával, hogy az van a papírján, mondtam, hogy én, no way, hogy erre jelentkeztem, úgyhogy annyiban hagytuk. Kérdeztek még a suliról, hogy hova járok - bár az igazság az, hogy szerintem már nem járok oda többé, hiszen elballagtam - megkérdezték, ki volt a töritanárom, mert róla bővebben is beszéltem, vagy csak szerettem volna, mivel nem nagyon reagáltak. Jött a szituáció, nehêz volt, talán, de lehetett róla beszélgetni. Aztán végeztünk, viszont látásra. Nem mondom,hogy meglepett, hiszen végig hallgattam az előttem lévő "feleletét", így tudtam, mi várható, de egyvalami váratlanul ért. Nem kérték a pedagógiai témájú szövegről való beszámolót. Megkönnyebültem, fellélegeztem tőle, de azért - csak mert én vagyok - kicsit megsértődtem. Minek írták a levélben, ha nem is kérik. Besz*rattak ott mindenkit, volt aki még öt perccel a vizsga előtt könyvet olvasott. Persze ez nem szép, hiszen én is örültem neki, hogy nem kell felmondanom valami szöveget. Bár így tegnap esti egyórás - nem több, és a levelet már hetek óta megkaptam - munkásságom teljesen feleslegessé vált. Vagy mégsem? Ha tényleg magyart akarok tanítani, azt hiszem gyorsan el kellene kezdenem ilyen ügyekkel foglalkozni. Na mindegy, késő bánat.. És ha már megírtam, itt legalább bemutathatom Karinthy Frigyes Tanár úr kéremjét, mint pedagógiai jellegű olvasmányt. Vagy vallami hasonlót. Ezt csak azért írtam, mert írás közben tudom összeszedni a gondolataimat, sőt, ekkor jutnak eszembe a jó, hasznos gondolatok. Igaz kissé felengzős, csöpögős, cheesy, kicsit összeviszaság, de ez csak egy úgymond vázlat, amit gyorsan lepötyögtem, mielőtt eltűnne minden értelmes gondolatom. És lőttem volna még hozzá ezt azt az Így irtok ti-ről, a humorról meg Karinthy-ról, de az most már nem jutna eszembe, és nem is akarok rá gondolni. Szóval, csak tessék, és gyerekek! Nem garantálom a sikert, ha ezt a szöveget tanuljátok meg az órára :)

Karinthy jó érzéssel gondol vissza az iskolára, a diákéveire, pedig egyes részekből kiderül, hogy  sokszor a tanulók félnek a tanároktól, a feleléstől, félnek elmondani a szülőknek, hogy rossz jegyet kaptak, esetleg megbuktak. Mégis a szerző visszavágyik az iskolába, mert az idő múlásával szinte csak a jó emlékei maradtak meg, az esetleges rosszak is megszépültek. Ez mindenkivel így van. Én még csak most fejeztem be az iskolát, és volt pár nagyon rossz élményem, ezekre mégsem rossz érzéssel gondolok vissza, pedig tudom, hogy például egyes órákon milyen fenntartásaim, félelmeim voltak. De furcsa módon örömmel tölt el a nosztalgia, a visszaemlékezés, a múltra, még a közelmúltra is.

A műben a tanár diák viszony távolinak tűnik. A tanárokat nagy tisztelet övezi, úgy ahogy ez abban a korban( a századfordulón) szokás volt. Mivel a mű diákok szemszögéből mutatja be az eseményeket, a tanárok hatalmasnak és tekintélyesnek vannak ábrázolva. Túlzással életről és halálról döntenek, mikor például meg szeretnének buktatni egy gyereket, ahogy az a bukott férfi c. Részben is történik.
Ebben a tanuló szeretné meggyőzni a tanárt, hogy engedje át, de mikor alkalma lenne beszélni vele, nem mer semmit szólni, és annyiban hagyja a dolgot.

A műben nagyon fontos szerepet játszanak a diákok viccei, ahogy ez általában lenni szokott egy iskolában. Ez ismerős lehet sokaknak, hiszen mindig minden osztályban van egy diák, aki viccet csinál mindenből, és megnevetteti a többieket. Ezek miatt a történések miatt is gondolunk vissza örömmel az iskolában töltött évekre.

Látszik, hogy a mű valós eseményeken, emlékeken alapszik. Bárki olvassa, magára ismerhet a félénk diákban, a rossz tanulóban, még akár a jó tanulóban is, aki mindig mindent tud. Magunkra ismerhetünk a csínytevőkben, vagy pont azokban, akiket megviccelnek. Biztosan mindenkinek voltak már hasonló gondolatai, mint a mesélőnek a Lógok a szerenben.

A Tanár úr kérem bemutatja, milyen diáknak lenni, a kihívásokat, amikkel a tanulók szembe néznek nap mint nap pl.: felelés, házi feladat, és az órákon kívüli diákéletet: a barátokat, konfliktusokat, mindezt egy humorosan, tömören leírva
És ahogy azt a bevezetőben is leírja, a felnőttek is szívesen visszatérnének a fiatalkorukba, akkor is ha ahhoz az iskolába járás is hozzátartozik.

később látjuk egymást (ez már nem része a Karinthy-nak)

* hahó update most jutott eszembe, a címkék kitöltésénél - azaz idióta címke nevek kitalálásánál unalomból - hogy még beszélni akartam, bocsánat írni, magáról az írásról, a Könyvtolvajról, amit tegnap kineveztem a kedvenc filmemnek, miután másodjára láttam életemben, és még valamiről, ami az írásról, íróvá válásról szól. De most nem jut eszembe. A lényeg az, hogy biztosan nema Jane the virgin című sorozat, de mivel ma megnéztem asszem négy részt egyfolytában, eléggé beleférkőzött az agyamba. És most jöttem rá, hogy még annak is van köze az íráshoz. Ez a nap tényleg a felfedezéseknek lett szentelve. De felfedezhetném akkor már, hogy mi nem jut az eszembe. De ahogy körbenézek, semmi sajnos. Szóval ezt majd még pótolom.

Szeretném azt hinni, hogy valakit érdekel, amiről írok. Bárcsak eljönne a pillanat, amikor ezt megváltoztathatom szeretném elhinni-re.
Elképzelésem sincs, mikor jöttem rá, hogy írni akarok. Ha jobban belegondolok, nem is olyan nehéz megválaszolni egy ilyen kérdést. Tízévesen egy karácsonyi könyvecskét gyártottam, egy a5-ös füzetből. Verseket szándékoztam bele írni, rajzoltam és listákat írtam. De abbamaradt a lelkesedésem, és egy idő után már szégyellnivalónak éreztem a dolgot. Időről időre a kezembe kerül a füzet, én pedig gyorsan visszateszem a fiók mélyére, nehogy valaki más megtalálja.
De nem ez volt az egyetlen találkozásom az írással.
Emlékszem, már nagyon régen volt. Képregényt írtam, igazából többet is. Az egyik pár fiatalról szólt. Azt hiszem, síeltek? A lényegesebb, amire tisztán emlékszem, egy egércsaládról szólt. Egy fiúról, és a húgáról. A húg egyszer elszökött otthonról, világgá ment. De végül a bátyja segítségével hazatért. Volt egy hintájuk is, ennek nagy jelentősége volt, gondolom. A történeteket illusztráltam is, két lábon járó, ruhás egerek. Olyan volt a szerkezete, mint egy normális képregénynek, sok rajz, kevés beszéd, ès még narráció is. (Vagy mi.)
Nagyon büszke voltam az egereimre, tényleg sok részt készítettem a történetből, mielőtt, gondolom, meguntam volna. Milyen büszkén mutogattam a családban a műveimet, és persze, kisgyerekként, megkaptam természetesen az elvárt jutalmat, dicséretet.
Legkedvesebb írásaim inkább rajzok voltak. Unokatestvéremmel egy ideig szívesen örökítettük meg életünk eseményeit, amelyek legtöbbször macskákkal voltak kapcsolatban. Jobban mondva, inkább a macskáink életéről írtunk.
Sajnos ezek a korai művek elvesztek a fiókok, szekrények, kamrák és a szelektív hulladékgyűjtés forgatagában. De jelentőségük csak most ragadott meg bennem.
Miután oly sok évig dédelgettem magamban egy - igazság szerint több, némely elvetett - történetet, amiről nem sokkal ezelőttig úgy éreztem, csak egy módja a menekülésnek a való élet, és annak a problémái elől.
De aztán nemrég rájöttem, több ez annál. Rájöttem, hogy én ezt megakarom osztani másokkal, el akarom mesélni. Míg talán egy éve is ez elrettentett volna, ma már biztosan tudom, hogy közölni akarok valamit. És van számos elképzelésem, hogy mit.
Szükségem van mások megerősítésére. Ezt mindig is tudtam. De eddig nemigen kaptam meg, legalábbis más irányban. De az iskolában, a megtanulandókban elért siker nem helyettesíthette számomra egy alkotásom elismerését.
Pedig én számtalanszor kísérletet tettem erre. Kipróbáltam magam a művészet minden ágában, ami elérhető volt számomra, és majdhogy nem mindenbe annyi energiát fektettem be, amennyit tudtam. De változás hiányában a lelkesedésem sem tarthatott ki sokáig.
Első osztályban alig vártam, hogy anyukám hazaérjen, és megerősítse, hogy legjobb barátnőmhöz hasonlóan mostantól én is zongora órára fogok járni. Ám a történet nem úgy végződött, ahogy vártam, ahogy már elképzeltem. Helyhiány(?) következtében nem vettek fel zongorára, de anyám valamilyen - legalábbis akkor,- és számomra azóta is - felfoghatatlan okból furulyázni beíratott. Pedig mit hozhatott volna jövő, ha? Létezik egy eset, amely szerint ez a szerencsétlen véletlen nem várt, pozitív véget ér, de sajnos- vagy szerencsére?- nem ezt történt. Pár évnyi szenvedés után végképp kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó több furulya órára bejárni, akkor sem, ha most a tanár személyét még ki is hagyjuk a dologból. Senki sem hitt nekem, de azóta sem jártam még egy furulya közelében sem.
A zongorák iránti szeretetem persze nem csökkent, de mivel úgysem tudnám hová tenni, és amúgy is, csak porfogó lenne, hiszen nem tudok játszani, talán örökre lemondtam róla, hogy egyszer sajátom legyen. És bár karácsonyra egy klasszikus gitár volt szívem vágya, már említett unokatestvérem tanult meg gitározni, míg én mosolygok kedves gitáromra, amely a szoba közepén áll, és sajnálom, hogy nem érdekel már annyira a zenélés, hogy időt szakítsak rá.
A felső tagozatban ismerkedtem meg közelebbről az énekléssel, egy olyan ember által, akit egész életemben tisztelni és szeretni fogok. Ötödikesként nem kellett barátnőmet sokáig győzködnöm, hogy legyünk tagjai az éppen újrainduló énekkarnak. Bár az ő lelkesedése erősen megcsappant az évek során, én töretlen érdeklődéssel és örömmel jártam be az órákra, és alig vártam, hogy ünnepekkor felálhassunk, és a mi hangunkkat hallja az egész iskola. Emellett az órákon is lelkesen énekeltem a népdalokat, jó néhányat még most is bármikor fel tudnék idézni, és érzem, hogy ez nem fog csak úgy elmúlni. Persze itthon nem igazán díjazták az előadásaimat. Még nem jöttem rá, hogy a hangom - e a hibás, én nem tartom magamat rossz énekesnek, talán csak a beéneklés hiányában.
A művészeti ág, amely kis híján beszippantott, és meghatározta az egész jövőmet, a rajz volt. Ez talán túl konkrét része az alkotásnak, de mivel rajz tagozat volt a neve a szaknak, amire a gimnázuimban kis kitérő után kerültem, talán nem volt helytelen ezt a kifejezést használnom.
Bár délutáni órára festészetre jártam, ott sem tudtam kamatoztatni a nem létező festői képességeimet. Ennyi év alatt rájöttem, hogy bár óriási vonzalmat érzek még mindig a művészet ezen része iránt, képtelen voltam megtanulni festeni, és ez már úgy látszik, nem is fog megváltozni. Hasonlóan érzek a színes ceruzával való rajzolás iránt, de a grafittal, a szénnel és a pasztellel elválaszthatatlan barátságot kötöttem. Kár, hogy a gimnázium utolsó évére az ilyen órák a háttérbe szorultak, és a rajzolás jelenleg nem képezi szerves részét az életemnek. De én döntöttem így. Két irány között kellett választanom, miközben mindkettő fontos a számomra. Végül a történelem iránti rajongásom, és a (majdnem) biztos boldogulás győzedelmeskedett. De egyre inkább azt gondolom, hogy egy harmadik út az igazi számomra, egy olyan irány, amely szorosan kapcsolódik a fent említett kettőhöz.
És ez még nem jelenteném ki biztosan, hogy az írás. Szívesebben hívom mesélésnek.
Sokszor kaptam meg figyelmeztetésként az iskolában, hogy a fogalmazásom csapongó. Mostanra rá is jöttem, hogy ez mit jelent, és nem igazán próbálok rajta változtatni, inkább igyekszem ezt az előnyömre fordítani.
Ám ezen kívül gyakorta hívták írásaimat túl mesélősnek. Ez talán nem pozitívum például egy történelem esszénél, tudom. De mégis ilyenkor akaratlanul is megsértettek, hiszen hogy nem fedezik fel a bennem rejlő lehetőséget? Talán nem is vagyok olyan képességek birtokában, mint azt gondolom.
Pedig nem minden szempontból, nem minden esetben baj az, ha az embernek ilyen a stílusa. Tudok én komolyan is írni. Tudok én mindenhogy. Ha nem tudok, majd megtanulok, van még időm rá.
Szeretném ezt hinni. Szeretném tudni, hogy való vagyok erre a pályára.
Szerencsére az átadás vágya nagyobb a bizonyítás vágyánál bennem.

Nem nevezném magamat kimondottan béna, ügyetlen alaknak. Most viszont megtudhatjátok, hogyan is lettem sánta egy merőben fontos esemény előtt két nappal. Tehát a rögzítőkötésem története pontosan három héttel ezelőtt kezdődött. Kedden. Mitöbb, már hétfőn elkezdődött.
Ugyanis ez volt az utolsó hétfői tanítási nap számunkra, egyben a szerenád első napja. Az első szerenád napja.
A helyszín a suliban volt, pár tanár csak ekkor ért rá, csak itt ért rá(?), vagy folyamatosan felújítja a házát, szóval.. ( ilyen is volt) Énekeltünk, pocsék volt, szerintem nem, de én egy másik vonalat képviseltem mindig is az osztályban az ének-zene szintjén - a kedvenc tanárom az ének tanárnő és ő is imád engem + énekkaros voltam így amíg volt énekóránk csak ötösöm volt és nem kellett felelnem vonalat. Ezen kívül még nagyon is szeretek énekelni, bár nincsen egy világmegváltó hangom, de azt hiszem kicsit elkalandoztam. Ilyen amikor élőben beszélek, csak gyorsabb, és kevésbé választékos + csacsogós.
Szóval a szerenád megvolt, tanárok beengedtek, volt minden, pechemre csak homemade süti és chips meg ropi volt, és a tojásallergiám miatt a két utóbbival tartottam magam életben, az italok pedig cseresznyés, szőlős és kólaízű márka volt, be kellett adnom a derekam, hogy ne haljak szomjan és több hónap után először ittam szénsavas cukros löttyöt, amivel egyébként semmi problémám nincs, csak saját magamtól vonom meg az ilyeneket, nem szeretném elveszíteni azt a keveset, amit elértem eddig a súlycsökkentés terén. Emellett pedig büszke lehetek magamra, és bizonygathatom, hogy kitűnő vagyok önmegtartóztatásból.. Najó ez egy hazugság kitartó vagyok ezt kellett volna írnom az önmegtartóztatást inkább hagyjuk - mi vagyok én, apáca? :D
Szóval, visszatérve eredeti témánkra, látjátok milyen ha pörgök és ihletem van? De már lassan abbahagyom a pörgést kezdek hulla lenni szóval folytassuk. Csak már begörcsöl a kezem.
Szóval a hétfői történettel mindössze annyit akartam, hogy már akkor is a nagyobb hal, a másnapj esemény miatt aggódtam/ izgultam. Mivel a keddi program ez volt eredetileg: az a baj, hogy szinte óráról órára változott, még hétfő éjjel is vki bekevert, de megoldottak a problémát felnőtt módjára, azaz majdnem veszekedtem az illetővel ( úristen de szerettem volna! Mindig is az ellensége akartam lenni annak a kis kedves kis szoke kislánykának...), és csúnyán néztem, ami adta, végül a nép - az unokatesóm, a barátja és ennyi- mellém állt, a csaj barátnője nem szolt semmit ahogy mindig, a hatodik fel pedig fogalmam sincs hol volt es mit csinált, ahogy mindig :) de nála elfogadjuk. Tudniillik ez a mi kis német csoportunkról szólt, aminek én és az imént felsorolt egyének vagyunk a tagjai. Erről majd még biztosan írni fogom, amíg el nem felejtem a németórák szörnyűségeit heh.. Egyébként arról volt szó, h mikor menjünk a némettanárhoz, és ez nem tett túl jót az idegeimnek.
Tanítás, faktok, indulás, tanár 1., aztán be Budapest tanár 2., vissza az előző városba tanár 3. és home sweet home végre. Ez lett volna a program.
Persze mint minden normális program, ez is elég rugalmas volt, és elég rendes változásokon ment keresztül. Először is: a föcitanárnő úgy gondolta, ma kb 5 perces faktot tart. Ok. De többieknek megy az info, van aki hazament, félhármassal megyünk be, mi lesz addig. Persze, mindenki elfoglalta magát, ki így ki úgy.
És én sajnos az a fajta ember vagyok, aki ha valamit elkezd, és lehet az gyökérség, csinálhatok hülyét magamból, bármikor mehetnék és csinálhatnék mást, nem fogok. Mivel saját elfuserált gondolkodásom szerint ez gázabb, mint ha csak szimplán leégetmém magym valamivel és kényelmetlenül érezném magam. Ezért ültem a főtéren messze a többirktől egyedül kb egy órát, mert nem mehettem vissza, ha már odáig elmentem. Logika?
Sajnos érzékeny lelkületű vagyok.
De végül eltelt ( írtó lassan de sikerült) az idő, és megvolt kb a huszezredik izgalom faktor aznap, felszállás a buszra. Nem bénáztam, fizettem, büszke lehettem magamra. Hátra mentem és beültem idegen emberek és üres helyek közé a négyesbe hátrafelé, hogy ha már holmi érthetetlen elköteleződésből nem ülök melléjük, azért lássam őket, ne maradjak le semmi fontosról. Ehhez még annyit hogy én sem értem magamat, spangol, (nem, nem spangli) a tudatalattim lehet hogy azt várja, hogy majd egyikőjük beül mellém, nem is akárki, de ez az akárki persze úgysem fog, biztos neki is fenntartásai vannak, mint nekem, csak míg nekem az összes többi felé, úgy neki csak felém.. Vagy félreértek valamit? Vagy túl titokzatos voltam és így semmi értelme annak amit írok? Who knows
Amíg ilyen és hasonló dolgok foglalkoztathattak, meg az, hogy a szemben ülő gyereknek úgy nézett ki a gatyája, mintha bepisilt volna, de aztán kiderült, hogy csak a teája ömlött ki a táskájában ( elég értelmetlen.. És hogyhogy nem érezte addig?) ezért szeretek a buszos community tagja lenni és reményeim szerint szept.- től annak kell lennem, megérkeztünk. Leszállás, de nem indulás. Várnunk kellett fél órát 3 pisilő lányra. Egyébként sem bírom őket, huhú őket senki, szval végére már ideges lettem. Aztán kiderült, hogy az egyik hányt és haza kellett mennie, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy eltogadom -e ezt indokként, és megsajnálom -e. Azt hiszem nem.
Végül elértünk tanár1-hez, de csak egyet énekeltünk kint, mert a szomszéd néni nagyon sasolt, félő volt h felveszi a produkciónkat. Bár a tanárurat a kedvenc és a kevés normális tanárok közé sorolom, a kis tér és a hiperaktív gyerekek engem személy szerint gyorsan lefárasztottak, volt akit nem. De majd ha én leszek a főnök( a suliban)
És egyébként is idegeskedtem még akkor is, hiszen 2 helyszín volt hátra. De indultunk is. Nem tudtunk eldönteni, kék vagy volán busszal menjünk, de amikor megvilágosodott mindenki, h a kékhez jegy kell, a kérdés megválaszolta önmagát. Beértünk Bp-re, ahol viszont rájöttünk, hogy még másfél óránk van.
Namost mi legyen? Hát persze pláza, bevásárlóközpont.
Megbeszéltünk egy helyet, csak éppen az időt nem, nem baj. Végül is csak s hozzám hasonlóak kapnak mindjárt idegbajt a tudatlanságtól, és attól, hogy nincs minden kis részlet tisztázva, lebeszélve. Szval mindenki szétszéledt, én követtem kettőt egy ideig, de ilyen helyzetekben valami egetverő bátorság lesz rajtam úrrá, heh, biztos az adrenalin, és talán még egy boltba is bemennék vásárolni. Egy olyanba, ahol az eladók zaklatják a vevőket, hogy mit szeretnének.. pedig ezek a helyek konrétan a halálom.
De bolt helyett csak pisilni mentem el, és mivel a mozgólépcsőn találkoztam viharos hangulatú unokatesómmal, aki a klotyót kereste, és biztosan elveszett a pláza óriási méretei között, feltételeztem, hogy a barátai kint lesznek. Ott is voltak, valami virágágyás előtt ültek, becsatlakoztam. Aztán gyűltünk, valaki hozott bort, amit szempillaspirállal nyitottak ki, előkerült egy kis pálinka szénsavas ásványvizes üvegben egy hátizsákból, és máris olyanok voltunk mint valami hobók. Én persze nem ittam, vagyis nem kínáltak, és bár szívesen meghúztam volna a bort is, amit nem szeretek, de azért nem érte volna meg herpeszt kapni a mások után ivástól. Asszem lenne, aki tudna erről mesélni :) na mindegy
Keresgéltünk, megtaláltuk a házat. Felmentünk, befértem a liftbe. Minden klappolt. Kicsit melegem volt, és nem volt helyem a kanapén, és a tanárnő videózott, úgyhogy próbáltam a lehető legszebben énekelni, folyton igazgattam a pulcsim, és mikor a tükörbe néztem otthon elszörnyedtem h milyen karikás a szemem, de nekem mindig karikás a szemem.. Nagyon, pedig már február14. óta kontaktkencsém van ( igen, az auchancan töltöttem a valentin napot szemvizsgálaton)
De jó volt minden, bár rengeteg sütit kellett visstautasítanom és a tanárnő nem engedte, hogy megmagyarázzam, hogy a tojásallergiám miatt nem ehetek belőlük, és nem azért mert fogyózok és félek a cukortól.
Felfedeztem elsőként a teraszt, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, elvégre 7. emelet, persze aztán a bagózók elfoglalták a helyet, legalább bent kevesen maradtunk :D máig nem értem hogy fért el annyi ember olyan kis helyen, mert EZ nem az a sok jó emberes helyzet..
Jó volt, de hát mennünk kellett és indultunk. Megint befurakodtam a liftbe. De valami okos vicces legény minden egyes szinten megállított minket. Ezért a negyediken elég volt, kiszálltunk és szaladtunk le. Azt hittük az a tag lesz, aki a mosolygós fejecskéket kapta tőlem eddig, ebben a posztban kettőt is, most is kap egyet :) talán megérdemel egy saját bejegyzést, ha ő nem, akkor az én hmm véleménynyilvánításom? róla. Ez nem a legjobb szó rá.
Szóval ez az izgi rész. Leértünk, és istenem már miért sietett ki úgy mindenki? Persze én is szaporáztam a lépteimet, nemértem miért vagyok mindig lemaradva, és kibicsaklott a lábam, heh majdnem pofára estem, de mégsem. Igazából semmi nem történt, rosszul léptem, maradtam a lábamon.
Kint aztán kicsit vártunk hogy beszéljünk, ki hova mikor miért, le lehetett ülni, megmasszírozhattam kissé a totál zsibbadó jobb lábfejemet. Így újult erővel tudtam indulni. Pedig sietni kellett, futni, mert fújt a szél és szinte esett, és nem akartuk lekésni a buszt. Még énekeltünk is, persze, már kevesen voltunk, icipicit jobban ki tudtam élni magam. Hiszen unokatesóm, idegeseítő haverja - laza, mosolygós fejecskés gyerek - jep, idegőrlő csaj - ilyen is kell, legalább valaki tudta merre kell menni
A másik lány kihagyta a németes látogatást. Lábam kicdit zsibbadt, de volt fontosabb dolgom ennél.
Aztán a buszon kezdett egyre furcsábban viselkedni, de a full betépett, a fűről és lopott tusfürdőkről üvöltöző korombeliek és egy éneklő nő elvonta a figyelmemet.
A tanár házáig sokat mentünk, megérkeztünk kaptunk szenyát és bort, a szerenád leredukálódott egy rövid dalra, de a tanárnő (érdekes módon) nem csalódott bennünk. Még velem is jól megvolt, pedig az elmúlt évben kölcsönösen kötöttünk bele egymásb minden órán.
Nem tudom az egy pohár rosénak ehhez mi köze lehet, de már nem is emlékeztem a lábamra, és örültem neki, hogy senki sem látta a bénázásomat. Elköszöntünk, fel a buszra. A félórás út végére kezdtem el érezni a lábam, mire leszálltunk, alig tudtam ráállni. Azért hazavánszorogtam, ezerrel pörögtem, mondtam milyen béna vagyok, meséltem, aztán alvás vártam a holnapot és a legjobb szerenádot az ofőnél, ahol az általános iskolai tanáraink is ott lesznek, akiket mindenki szeret. Meg persze a kedves énektanárnőm, szerettem volna mesélni, hova jelentkeztem, hogy tanár akarok lenni stb
De már az éjjel éreztem, hogy ez talán nem pont így fog lezajlani. Nem is nagyon tudtam aludni, mert majd beszartam a fájdalomtól. Reggel pedig kisebb rohamot kaptam, mikor nem tudtam szinte megmozdítani se a lábam bokától lefelé, meg persze sírógörcsöt. Ez bem lehet most, aha, meg pont velem. Így is eléggé kicseszik velem a mindenség, muszáj volt még ez is? De hát én bem tudom ezt most, hiszen annyi dolgom van. Suliba kell mennem, utolsó gimnáziumi tanítási nap az életemben. És este a szerenád. És másnap bolond ballagás semmi pénzért nem hagynám ki, hisz olyan jók leszünk, már felkészültem, mindenem meg van. És pénteken már ballagás. 2 nap múlva! Magassarkú, harisnya, miniszoknya, ez nem történhet meg. Köcsög az élet.
De nem drámázhattam tovább, össze kellett szednem magam hiszen irány a kórház. Meg nem mondom milyen osztályon voltunk, asszem p betűs fura szó volt bennebés köze volt a lábhoz. Na mindegy, sose voltam túl jó bioszból.
Végül részleges szalagszakadás a jobb lábfejemben.
Megkérdezték gipsz vagy perkálunk a rögzítőkötésért. Annyira nem volt drága. És egész kis aranyos. Mostmár. Mert most már egészen megszoktam, olyan, mint egy tornacipő, csak nem cipő, és hosszabb, és van rajta ilyen gumi ami szorít. Vagy valami hasonló.
Mire beültünk a kocsiba hullafáradt voltam. A fejem olyan volt mint egy ólomgolyó. Vagy ilyet nem mondanak? Mintha már olvastam volna.. ez akkor képzavar nem? :D
Aznap nár nem mentem szerenádra, de a másnapi bolond ballagástól senki sem tántoríthatott volna el. Jó is volt. Igazából nagyon is. És a ballagás is. Fáslit kötöttem a lábamra és a cipő tartotta úgyhogy kibírtam minden további nélkül. Bár az írásbeli érettségiket ezzel a csodával a lábamon írtam meg, nem hiszem, hogy rontott, vagy éppen javított volna bármin is :D
De most már kezd kicsit elegem lenni a kötésből, főleg mert tiszta kosz. Mondjuk nem kellene egy szál zokniba és rögzítőkötésbe járkálnom kint a kertben.
Ezt úgy értettem, hogy azért ruha volt rajtam értelemszerűen, csak cipő nem. Mániákus cipőnélkül kertben mászkáló vagyok. Mindig is az voltam.
Viszont már minden szót ötször kell javítanom, ilyen kései órákban. Ez volt a történet, remélem annyira unalmas hem volt, hiszen ezek a napok életem legeseménydúsabb hetévé váltak, és erre nem vagyok büszke.
Hamarosan jelentkezem. Remélem lesz nég ilyen írásra való hajlamom mint most. Már rohadtul begörcsölt mindkét kezem.