Nem nevezném magamat kimondottan béna, ügyetlen alaknak. Most viszont megtudhatjátok, hogyan is lettem sánta egy merőben fontos esemény előtt két nappal. Tehát a rögzítőkötésem története pontosan három héttel ezelőtt kezdődött. Kedden. Mitöbb, már hétfőn elkezdődött.
Ugyanis ez volt az utolsó hétfői tanítási nap számunkra, egyben a szerenád első napja. Az első szerenád napja.
A helyszín a suliban volt, pár tanár csak ekkor ért rá, csak itt ért rá(?), vagy folyamatosan felújítja a házát, szóval.. ( ilyen is volt) Énekeltünk, pocsék volt, szerintem nem, de én egy másik vonalat képviseltem mindig is az osztályban az ének-zene szintjén - a kedvenc tanárom az ének tanárnő és ő is imád engem + énekkaros voltam így amíg volt énekóránk csak ötösöm volt és nem kellett felelnem vonalat. Ezen kívül még nagyon is szeretek énekelni, bár nincsen egy világmegváltó hangom, de azt hiszem kicsit elkalandoztam. Ilyen amikor élőben beszélek, csak gyorsabb, és kevésbé választékos + csacsogós.
Szóval a szerenád megvolt, tanárok beengedtek, volt minden, pechemre csak homemade süti és chips meg ropi volt, és a tojásallergiám miatt a két utóbbival tartottam magam életben, az italok pedig cseresznyés, szőlős és kólaízű márka volt, be kellett adnom a derekam, hogy ne haljak szomjan és több hónap után először ittam szénsavas cukros löttyöt, amivel egyébként semmi problémám nincs, csak saját magamtól vonom meg az ilyeneket, nem szeretném elveszíteni azt a keveset, amit elértem eddig a súlycsökkentés terén. Emellett pedig büszke lehetek magamra, és bizonygathatom, hogy kitűnő vagyok önmegtartóztatásból.. Najó ez egy hazugság kitartó vagyok ezt kellett volna írnom az önmegtartóztatást inkább hagyjuk - mi vagyok én, apáca? :D
Szóval, visszatérve eredeti témánkra, látjátok milyen ha pörgök és ihletem van? De már lassan abbahagyom a pörgést kezdek hulla lenni szóval folytassuk. Csak már begörcsöl a kezem.
Szóval a hétfői történettel mindössze annyit akartam, hogy már akkor is a nagyobb hal, a másnapj esemény miatt aggódtam/ izgultam. Mivel a keddi program ez volt eredetileg: az a baj, hogy szinte óráról órára változott, még hétfő éjjel is vki bekevert, de megoldottak a problémát felnőtt módjára, azaz majdnem veszekedtem az illetővel ( úristen de szerettem volna! Mindig is az ellensége akartam lenni annak a kis kedves kis szoke kislánykának...), és csúnyán néztem, ami adta, végül a nép - az unokatesóm, a barátja és ennyi- mellém állt, a csaj barátnője nem szolt semmit ahogy mindig, a hatodik fel pedig fogalmam sincs hol volt es mit csinált, ahogy mindig :) de nála elfogadjuk. Tudniillik ez a mi kis német csoportunkról szólt, aminek én és az imént felsorolt egyének vagyunk a tagjai. Erről majd még biztosan írni fogom, amíg el nem felejtem a németórák szörnyűségeit heh.. Egyébként arról volt szó, h mikor menjünk a némettanárhoz, és ez nem tett túl jót az idegeimnek.
Tanítás, faktok, indulás, tanár 1., aztán be Budapest tanár 2., vissza az előző városba tanár 3. és home sweet home végre. Ez lett volna a program.
Persze mint minden normális program, ez is elég rugalmas volt, és elég rendes változásokon ment keresztül. Először is: a föcitanárnő úgy gondolta, ma kb 5 perces faktot tart. Ok. De többieknek megy az info, van aki hazament, félhármassal megyünk be, mi lesz addig. Persze, mindenki elfoglalta magát, ki így ki úgy.
És én sajnos az a fajta ember vagyok, aki ha valamit elkezd, és lehet az gyökérség, csinálhatok hülyét magamból, bármikor mehetnék és csinálhatnék mást, nem fogok. Mivel saját elfuserált gondolkodásom szerint ez gázabb, mint ha csak szimplán leégetmém magym valamivel és kényelmetlenül érezném magam. Ezért ültem a főtéren messze a többirktől egyedül kb egy órát, mert nem mehettem vissza, ha már odáig elmentem. Logika?
Sajnos érzékeny lelkületű vagyok.
De végül eltelt ( írtó lassan de sikerült) az idő, és megvolt kb a huszezredik izgalom faktor aznap, felszállás a buszra. Nem bénáztam, fizettem, büszke lehettem magamra. Hátra mentem és beültem idegen emberek és üres helyek közé a négyesbe hátrafelé, hogy ha már holmi érthetetlen elköteleződésből nem ülök melléjük, azért lássam őket, ne maradjak le semmi fontosról. Ehhez még annyit hogy én sem értem magamat, spangol, (nem, nem spangli) a tudatalattim lehet hogy azt várja, hogy majd egyikőjük beül mellém, nem is akárki, de ez az akárki persze úgysem fog, biztos neki is fenntartásai vannak, mint nekem, csak míg nekem az összes többi felé, úgy neki csak felém.. Vagy félreértek valamit? Vagy túl titokzatos voltam és így semmi értelme annak amit írok? Who knows
Amíg ilyen és hasonló dolgok foglalkoztathattak, meg az, hogy a szemben ülő gyereknek úgy nézett ki a gatyája, mintha bepisilt volna, de aztán kiderült, hogy csak a teája ömlött ki a táskájában ( elég értelmetlen.. És hogyhogy nem érezte addig?) ezért szeretek a buszos community tagja lenni és reményeim szerint szept.- től annak kell lennem, megérkeztünk. Leszállás, de nem indulás. Várnunk kellett fél órát 3 pisilő lányra. Egyébként sem bírom őket, huhú őket senki, szval végére már ideges lettem. Aztán kiderült, hogy az egyik hányt és haza kellett mennie, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy eltogadom -e ezt indokként, és megsajnálom -e. Azt hiszem nem.
Végül elértünk tanár1-hez, de csak egyet énekeltünk kint, mert a szomszéd néni nagyon sasolt, félő volt h felveszi a produkciónkat. Bár a tanárurat a kedvenc és a kevés normális tanárok közé sorolom, a kis tér és a hiperaktív gyerekek engem személy szerint gyorsan lefárasztottak, volt akit nem. De majd ha én leszek a főnök( a suliban)
És egyébként is idegeskedtem még akkor is, hiszen 2 helyszín volt hátra. De indultunk is. Nem tudtunk eldönteni, kék vagy volán busszal menjünk, de amikor megvilágosodott mindenki, h a kékhez jegy kell, a kérdés megválaszolta önmagát. Beértünk Bp-re, ahol viszont rájöttünk, hogy még másfél óránk van.
Namost mi legyen? Hát persze pláza, bevásárlóközpont.
Megbeszéltünk egy helyet, csak éppen az időt nem, nem baj. Végül is csak s hozzám hasonlóak kapnak mindjárt idegbajt a tudatlanságtól, és attól, hogy nincs minden kis részlet tisztázva, lebeszélve. Szval mindenki szétszéledt, én követtem kettőt egy ideig, de ilyen helyzetekben valami egetverő bátorság lesz rajtam úrrá, heh, biztos az adrenalin, és talán még egy boltba is bemennék vásárolni. Egy olyanba, ahol az eladók zaklatják a vevőket, hogy mit szeretnének.. pedig ezek a helyek konrétan a halálom.
De bolt helyett csak pisilni mentem el, és mivel a mozgólépcsőn találkoztam viharos hangulatú unokatesómmal, aki a klotyót kereste, és biztosan elveszett a pláza óriási méretei között, feltételeztem, hogy a barátai kint lesznek. Ott is voltak, valami virágágyás előtt ültek, becsatlakoztam. Aztán gyűltünk, valaki hozott bort, amit szempillaspirállal nyitottak ki, előkerült egy kis pálinka szénsavas ásványvizes üvegben egy hátizsákból, és máris olyanok voltunk mint valami hobók. Én persze nem ittam, vagyis nem kínáltak, és bár szívesen meghúztam volna a bort is, amit nem szeretek, de azért nem érte volna meg herpeszt kapni a mások után ivástól. Asszem lenne, aki tudna erről mesélni :) na mindegy
Keresgéltünk, megtaláltuk a házat. Felmentünk, befértem a liftbe. Minden klappolt. Kicsit melegem volt, és nem volt helyem a kanapén, és a tanárnő videózott, úgyhogy próbáltam a lehető legszebben énekelni, folyton igazgattam a pulcsim, és mikor a tükörbe néztem otthon elszörnyedtem h milyen karikás a szemem, de nekem mindig karikás a szemem.. Nagyon, pedig már február14. óta kontaktkencsém van ( igen, az auchancan töltöttem a valentin napot szemvizsgálaton)
De jó volt minden, bár rengeteg sütit kellett visstautasítanom és a tanárnő nem engedte, hogy megmagyarázzam, hogy a tojásallergiám miatt nem ehetek belőlük, és nem azért mert fogyózok és félek a cukortól.
Felfedeztem elsőként a teraszt, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, elvégre 7. emelet, persze aztán a bagózók elfoglalták a helyet, legalább bent kevesen maradtunk :D máig nem értem hogy fért el annyi ember olyan kis helyen, mert EZ nem az a sok jó emberes helyzet..
Jó volt, de hát mennünk kellett és indultunk. Megint befurakodtam a liftbe. De valami okos vicces legény minden egyes szinten megállított minket. Ezért a negyediken elég volt, kiszálltunk és szaladtunk le. Azt hittük az a tag lesz, aki a mosolygós fejecskéket kapta tőlem eddig, ebben a posztban kettőt is, most is kap egyet :) talán megérdemel egy saját bejegyzést, ha ő nem, akkor az én hmm véleménynyilvánításom? róla. Ez nem a legjobb szó rá.
Szóval ez az izgi rész. Leértünk, és istenem már miért sietett ki úgy mindenki? Persze én is szaporáztam a lépteimet, nemértem miért vagyok mindig lemaradva, és kibicsaklott a lábam, heh majdnem pofára estem, de mégsem. Igazából semmi nem történt, rosszul léptem, maradtam a lábamon.
Kint aztán kicsit vártunk hogy beszéljünk, ki hova mikor miért, le lehetett ülni, megmasszírozhattam kissé a totál zsibbadó jobb lábfejemet. Így újult erővel tudtam indulni. Pedig sietni kellett, futni, mert fújt a szél és szinte esett, és nem akartuk lekésni a buszt. Még énekeltünk is, persze, már kevesen voltunk, icipicit jobban ki tudtam élni magam. Hiszen unokatesóm, idegeseítő haverja - laza, mosolygós fejecskés gyerek - jep, idegőrlő csaj - ilyen is kell, legalább valaki tudta merre kell menni
A másik lány kihagyta a németes látogatást. Lábam kicdit zsibbadt, de volt fontosabb dolgom ennél.
Aztán a buszon kezdett egyre furcsábban viselkedni, de a full betépett, a fűről és lopott tusfürdőkről üvöltöző korombeliek és egy éneklő nő elvonta a figyelmemet.
A tanár házáig sokat mentünk, megérkeztünk kaptunk szenyát és bort, a szerenád leredukálódott egy rövid dalra, de a tanárnő (érdekes módon) nem csalódott bennünk. Még velem is jól megvolt, pedig az elmúlt évben kölcsönösen kötöttünk bele egymásb minden órán.
Nem tudom az egy pohár rosénak ehhez mi köze lehet, de már nem is emlékeztem a lábamra, és örültem neki, hogy senki sem látta a bénázásomat. Elköszöntünk, fel a buszra. A félórás út végére kezdtem el érezni a lábam, mire leszálltunk, alig tudtam ráállni. Azért hazavánszorogtam, ezerrel pörögtem, mondtam milyen béna vagyok, meséltem, aztán alvás vártam a holnapot és a legjobb szerenádot az ofőnél, ahol az általános iskolai tanáraink is ott lesznek, akiket mindenki szeret. Meg persze a kedves énektanárnőm, szerettem volna mesélni, hova jelentkeztem, hogy tanár akarok lenni stb
De már az éjjel éreztem, hogy ez talán nem pont így fog lezajlani. Nem is nagyon tudtam aludni, mert majd beszartam a fájdalomtól. Reggel pedig kisebb rohamot kaptam, mikor nem tudtam szinte megmozdítani se a lábam bokától lefelé, meg persze sírógörcsöt. Ez bem lehet most, aha, meg pont velem. Így is eléggé kicseszik velem a mindenség, muszáj volt még ez is? De hát én bem tudom ezt most, hiszen annyi dolgom van. Suliba kell mennem, utolsó gimnáziumi tanítási nap az életemben. És este a szerenád. És másnap bolond ballagás semmi pénzért nem hagynám ki, hisz olyan jók leszünk, már felkészültem, mindenem meg van. És pénteken már ballagás. 2 nap múlva! Magassarkú, harisnya, miniszoknya, ez nem történhet meg. Köcsög az élet.
De nem drámázhattam tovább, össze kellett szednem magam hiszen irány a kórház. Meg nem mondom milyen osztályon voltunk, asszem p betűs fura szó volt bennebés köze volt a lábhoz. Na mindegy, sose voltam túl jó bioszból.
Végül részleges szalagszakadás a jobb lábfejemben.
Megkérdezték gipsz vagy perkálunk a rögzítőkötésért. Annyira nem volt drága. És egész kis aranyos. Mostmár. Mert most már egészen megszoktam, olyan, mint egy tornacipő, csak nem cipő, és hosszabb, és van rajta ilyen gumi ami szorít. Vagy valami hasonló.
Mire beültünk a kocsiba hullafáradt voltam. A fejem olyan volt mint egy ólomgolyó. Vagy ilyet nem mondanak? Mintha már olvastam volna.. ez akkor képzavar nem? :D
Aznap nár nem mentem szerenádra, de a másnapi bolond ballagástól senki sem tántoríthatott volna el. Jó is volt. Igazából nagyon is. És a ballagás is. Fáslit kötöttem a lábamra és a cipő tartotta úgyhogy kibírtam minden további nélkül. Bár az írásbeli érettségiket ezzel a csodával a lábamon írtam meg, nem hiszem, hogy rontott, vagy éppen javított volna bármin is :D
De most már kezd kicsit elegem lenni a kötésből, főleg mert tiszta kosz. Mondjuk nem kellene egy szál zokniba és rögzítőkötésbe járkálnom kint a kertben.
Ezt úgy értettem, hogy azért ruha volt rajtam értelemszerűen, csak cipő nem. Mániákus cipőnélkül kertben mászkáló vagyok. Mindig is az voltam.
Viszont már minden szót ötször kell javítanom, ilyen kései órákban. Ez volt a történet, remélem annyira unalmas hem volt, hiszen ezek a napok életem legeseménydúsabb hetévé váltak, és erre nem vagyok büszke.
Hamarosan jelentkezem. Remélem lesz nég ilyen írásra való hajlamom mint most. Már rohadtul begörcsölt mindkét kezem.